„Az ember életének ez a legjava, a szeretet és jóság kicsiny, névtelen, gyorsan elfeledett cselekedetei.” (W. Wordsworth)

Az igazán közeli ismerőseim tudják, a világ legrosszabb betegei versenyen dobogós helyezésem lenne. Orvoshoz, csakis, ha már visznek. Kórházba, látogatni is csak dinoszaurusszal vontatva. Ezért, önmagam számára is meglepő, hogy 1 hete elhatároztam: vért adok. Számomra ez elég nagy kihívás.

„CSAK AZT TUDJA AZ EMBER BIZTOSAN MEGTARTANI, AMIT MÁR MÁSNAK ADOTT, SZERETETTEL.”

A helyi kórház egy kis szeglete, az éltető vér egyik állomása. Izgultam. Attól tartottam, hogy pont úgy végzem, padlóra rogyva, mint általában a vérvételek után. A valóság azonban rácáfolt erre, piszok jól éreztem magam. Igen, jól olvastad. Az ott dolgozó hölgyek, miután első alkalommal tettem náluk látogatást, (elsőáldozó voltam J ), még türelmesebbek, megnyugtatóbbak voltak,  mint a már „profi” véradókkal. Egyetlen kérdésem sem maradt válasz nélkül. S mindezt bátorító mosollyal az arcukon tették. Mire a véradásra került a sor, már teljes nyugalomban foglaltam helyet, beszélgettünk, viccelődtünk az állomáson dolgozókkal, akár régi ismerősök. Mellettem egy fiatal lány, szintén első véradó. A barátja ott állt mellette. Elmondták, hogy bár a lány félt jobban, mégis ő beszélte rá a kedvesét a közös véradásra. Lelket simogató érzés volt őket nézni, ahogy a fiú fogta a lány kezét, s közben szüntelenül a lányra mosolyogva megjegyezte: milyen jó ötlet volt ez.

Ma reggel, nem tettem volna fogadást arra, hogy ragyogó, széles mosollyal a képemen, új ismeretségektől szárnyalva lépek ki a kórház kapuján. Ez a délelőtt kettős érzéssel töltött el. Felpörgetett, miközben megnyugvást is hozott. Érdekes ez az adni dolog. Adsz, miközben te is kapsz valami hihetetlenül jót.

 

„Rengeteg jóindulat van az emberekben, segíteni vágyás, s ha valami rendkívüli esemény történik, rögtön felszínre tör. Az emberek jók.” (Szabó Magda) – mert, én továbbra is és rendíthetetlenül hiszek ebben, a kivételek ellenére is.

(2020.07.30.)